Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis miért jó ez nekem? Minden alkalommal belehalok, amikor el kell indulni, főleg télen. Fázom egy ideig, aztán lerohad rólam a ruha, mert mindig kiderül, hogy túlöltöztem. Miközben folyik rólam a víz és meggyulladok, a kezem a kesztyűben is lefagy. Egyek előtte, ne egyek, mikor egyek, mit egyek, hogy igyak? Mi kell még? Pénz, ha buszra akarnék szállni, mert világvége (ilyen még sosem volt… de pénz mindig van nálam. Mondjuk egyszer nyáron jól jött, vizet venni), papírzsepi, mp3 lejátszó, pulzusmérő. És persze előtte a megfelelő bugyi, melltartó, rövid aláöltözős izé, hosszú garbós bigyó, sapka, kesztyű. Anyám… Akkor indulhatunk. Jaj ne…

És akkor siessünk, mert másfél óra múlva már a város túloldalán kell lenni és most még rámköszön és beszélgessünk és így meg úgy van a haverjával és szakított és összejöttek és a munkahelye és …

Na ne.

De egyébként így kezdődik szinte minden alkalom. Kivéve a mait, amikor rájöttem, hogy miért jó ez nekem. Persze ehhez kellett, hogy gatyába rázódjanak a dolgok körülöttem, kívül-belül, magamra találjak, motiváljon valami, mert csak úgy azért hogy egyik lábam a másik után rakjam, úgy nem megy. De elég tud lenni a motivációhoz az, hogy végig akarjak hallgatni pár új zenét, hogy fogyni akarjak, hogy nyugalmat akarjak magam körül… hogy kicsit egyedül akarjak lenni, amit egyébként már rájöttem, akkor fordul elő, amikor minden jó. És ez az idő az, amikor irányba állítom a dolgokat, a feladataimat, az érzéseimet, átgondolok és helyrerakok mindent. Feltöltődöm. Végre újra érzem 🙂 

Úgy indultam el, hogy nagyjából a fejemben volt, merre szeretnék menni és pontosan tudtam, hogy ez hosszabb a duplájánál is annak, mint amit mostanában kocogtam heti egyszer. De éreztem, hogy ideje már kihúzni a távokat, és lassan több futást beiktatni. A mai volt az első hosszú futásom, ami már az UB2019 jegyében zajlott, célzottan. Eddig futottam idén pár ócska szigetkört, beszélgetve, unva, undorodva az egésztől, demotiváltan, utálattal csak, hogy találkozzak a futótársammal, aki mérhetetlenül vicces és jópofa és önző módon azt akartam, hogy szórakoztasson. És persze akkor már a futás úgysem árt. Végül is motiváció ez is… De nem volt benne lélek és így utálok edzeni akármit is.

Így telt az elmúlt gyakorlatilag 1 egész évem, ami egy elég hosszú és nagyon mély pont volt az életemben. A mai futásom utolsó pár száz méterén az fogalmazódott meg bennem, miután amúgy félelmetes és pocsék álmom volt éjszaka – amit még mindig dolgozok fel, de lehet köze van ehhez az érzéshez, ami ma jött -: túl vagyok mindenen, mélypontokon testileg, lelkileg, motivációban, munkában, magánéletben. Ráadásul az utóbbi hónapokban olyan kemény edzéseim voltak Tozóval, amiktől újra érzem, hogy élek. És mindezek után jött: én mindent túlélek. És talán az egész múlt évnek ez volt a haszna, amit előtte is érezgettem amúgy, de nem ilyen mélyről visszatérve: erős vagyok és túlélek mindent. Igazi flow volt, amiről Csíkszentmihályi is írt. Jött alá a zene (főleg ez), ment a lábam úgy, ahogy akartam. De a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy éreztem, fejben sokkal –sokkal több km van bennem, mint a tizenakárhány, ami ma ment. Lefutottam volna dupla ennyit is. És éreztem, hogy le kell írnom, mert most az írás az, amiben kezdem újra megtalálni magam, pedig elég régen elvesztettük egymást. Ez a belülről jövő, nem megadott téma és karakterszám szerinti, hanem a szabad és kötetlen írás, amiben leírhatom minden gondolatom, úgy, ahogy akarom.

Megtaláltam az utamat, kaptam új lehetőségeket, új érzéseket az edzésben, új motivációt sok téren. Nincs is ennél jobb érzés, amikor végre azt mondhatom, hogy minden béklyótól megszabadulva újra működnek a szárnyaim. 

A futás a legjobb feltöltődés szellemileg és ezt akkor tudom igazán megtapasztalni, ha utána nem kell sietnem sehova, le tudok zuhanyozni, tudok enni, hengerezni és nyújtani egy jót, így nem stresszel semmi az edzés alatt. Jár az agyam, járnak a gondolataim, jönnek az új érzések, jönnek az új tervek és ötletek, álmok és számolok, kalkulálok, tervezek. Nézem közben az autókat, az embereket, a felhőket, a fákat és nincs megállás a célig. Szeretek így „repülni” annak ellenére, hogy nálam kevesen futnak lassabban. Nekem nem cél gyorsan futni. Nekem a cél, hogy sokáig tartson ez az érzés, amiben egyedül lehetek, magamra találhatok, rendezhetem a gondolatokat, a célokat, a napokat, az érzéseimet, a történéseket. Ráébredek, miket csináltam jól, miket csináltam hülyén és igen, dicsérem magam, ha megérdemlem. Jól csinálom, megcsinálom,megint tettem egy lépést a célom felé és ahogy kedves barátom, Janota Zoltán mondaná: ez is beépül.

Esett is a hideg eső, amúgy is alig volt 4 fok, mégis évindító hosszú futásnak kiváló volt. Belehaltam, de erősebb is lettem tőle.  

Remélem, Téged is motiválni fog, hogy átéld mindezt. És ha elsőre nem sikerül, majd másodikra fog 😉

Dóri

Ha tetszett a cikk, oszd meg: